Azt gondolhatnánk, hogy azok a népek, akik a reinkarnációban hisznek könnyebben birkóznak meg a gyász fájdalmával. A veszteség, a magárahagyottság és elszakítottság érzése, úgy tűnik, a világ minden táján ugyanúgy fáj.
...Azt mondta, negyvenöt éves; gondosan magára tekert szárit
viselt, a csuklóján néhány karperecet. Az idősebb férfi, aki vele tartott, a
nagybátyjának mondta magát. A padlón ültünk, ahonnan kiláttunk a nagy kertre,
benne a fügefára, a pár mangófára, az élénk színű bougainvilleára és a növendék
pálmafákra. A nő rettenetesen szomorú volt. Örökké járt a keze, és alig tudta
megállni, hogy szóáradatban és talán könnyekben ne törjön ki. A nagybácsi azt
mondta: - Azért jöttünk, hogy az unokahúgomról beszéljünk önnel. Pár éve
meghalt a férje, aztán a fia, és most nem tudja abbahagyni a sírást, és
rettenetesen megöregedett. Nem tudjuk, mitévők legyünk. A szokásos orvosi
tanácsok, úgy látszik, nem segítenek, és ő lassan kezdi elveszíteni a
kapcsolatát a többi gyerekkel. Egyre csak fogy. Nem tudjuk, hova vezet ez az
egész, és ő ragaszkodott hozzá, hogy felkeressük fel önt.
- Négy évvel ezelőtt veszítettem el a férjemet. Orvos volt, rákban halt meg.
Bizonyára titkolta előttem, és csak nagyjából az utolsó évben tudtam meg. Sokat
szenvedett, pedig az orvosok morfiumot és más fájdalomcsillapítókat adtak neki.
A szemem láttára sorvadt és ment el.
Szünetet tartott, a sírás fojtogatta. Galamb ült az ágon, és halkan turbékolt.
Barnásszürke tolla volt és kis feje, nagy teste - nem túl nagy, hiszen galamb
volt. Kisvártatva elrepült, és az ág az elrugaszkodás nyomán fel-le
himbálózott.
- Sehogyan sem tudom elviselni ezt a magányt, ezt az értelmetlen létet nélküle.
Szerettem a gyerekeimet; három volt, egy fiú és két lány. Tavaly egy nap a
kisfiú azt írta az iskolából, hogy nem érzi jól magát, és pár nap múlva az
iskolaigazgató azzal hívott fel, hogy meghalt.
Ezen a ponton fékezhetetlen zokogás fogta el. Kis idő múlva elővette a fiú
levelét, amelyben az azt írta, hogy haza akar menni, mert nem érzi jól magát,
és reméli, hogy az édesanyja jól van. Az asszony elmagyarázta, hogy a fia
aggódott miatta; nem akart iskolába járni, vele akart maradni. Ő viszont
többé-kevésbé kényszerítette, mert attól félt, hogy a fiú megsínyli az ő
fájdalmát. Most már késő. A két kislány, mondta az asszony, nem fogta fel
egészen, mi történt, mert még nagyon kicsi volt. Hirtelen kifakadt: - Nem
tudom, mit csináljak. Ez a haláleset az életem alapját ingatta meg. A mi
házasságunk olyan volt, mint egy ház, nagy gonddal építettük fel arra, amit
szilárd alapnak hittünk. Ez a szörnyű esemény mindent rombadöntött.
A nagybácsi nyilván hívő, a hagyományokhoz hű ember volt, mert hozzátette: -
Isten büntette meg ezzel. Végigcsinálta az összes szükséges szertartást, de nem
segített rajta. Én hiszek a reinkarnációban, de őt ez nem vígasztalja. Beszélni
sem akar róla. Számára értelmetlen ez az egész, és semmi módon nem tudjuk
megvígasztalni.
Csendesen ültünk egy ideig. Az asszony zsebkedője teljesen átnedvesedett; a
fiókból elővett tiszta zsebkendővel kellett a segítségére sietni, hogy
letörölhesse a könnyeket az arcáról. A vörös bougainvillea bekukucskált az
ablakon, az éles déli fény ott csillogott minden levelén.
Komolyan akar beszélni erről - leásni egészen a gyökerekig? Vagy valamilyen
magyarázattól, okos érveléstől vár vígaszt, és azt akarja, hogy megnyugtató
szavak tereljék el a figyelmét a bánatáról?
Azt felelte: - Szeretnék a mélyére hatolni, de nem tudom, megvan-e bennem a
képesség vagy az erő, hogy szembenézzek azzal, amit mondani fog. Amikor a
férjem még élt, eljárogattunk ide némelyik beszélgetésre; de most lehet, hogy
nehezen tudnám mindenben követni.
Miért szomorkodik? Ne adjon rá magyarázatot, mert ez az érzésének csupán
szóbeli értelmezése lesz, ami nem a tényleges igazság. Ezért arra kérjük, hogy
ha kérdést teszünk fel, ne válaszoljon. Csak figyeljen, és magától jöjjön rá.
Mitől van ez a bánat a halál miatt - minden házban, akár gazdag, akár szegény,
az ország leghatalmasabbjától a koldusig. A férjének szól - vagy saját magának?
Ha miatta sír, segíthetnek-e rajta a könnyek? Ő visszavonhatatlanul elment.
Akármit csinál, nem kapja vissza többé. Sem a könny, sem a hit, sem semmilyen
szertartás vagy isten nem hozhatja vissza. Ez olyan tény, amelyet el kell
fogadnia; nem változtathat rajta. De ha önmaga miatt sír, a magányossága, az
üres élete, az odalett érzéki örömök és a társaság miatt, akkor, ugye, saját
üressége és az önsajnálat sír önből. Talán most először ébredt rá saját belső
szegénységére. Ön belebújt a férje bőrébe, ugye, ha szabad rámutatnom erre, és
ez jó érzéssel, megelégedettséggel és örömmel töltötte el.
Mindaz, amit most érez - a veszteség tudata, a magány fájdalma és a
szorongás - az önsajnálat egy-egy formája, nem igaz? Nézze meg jól. Ne
szoktassa hozzá a szívét, és mondja azt, hogy "szeretem a férjemet, és egy
percre sem saját magam körül forogtak a gondolataim. Meg akartam oltalmazni őt,
bár gyakran próbáltam uralkodni rajta; de mindez az ő érdekében történt, és
sohasem magamra gondoltam." Most, hogy ő nincs többé, kezdi megérteni
saját valóságos helyzetét, ugye? A halála megrázta, és megmutatta önnek elméje
és szíve valóságos állapotát. Lehet, hogy nem szívesen szemléli; lehet, hogy
félelmében elhárítja magától, de ha kicsit közelebbről megnézi, látni fogja,
hogy saját magányossága, belső szegénysége - vagyis az önsajnálat sír önből.
- Ön igencsak kegyetlen ember, uram - mondta. - Valódi vígaszért jöttem önhöz,
és mit adott nekem?
Ez egyike azoknak az illúzióknak, amelyek a legtöbb emberben megvannak -, hogy
létezik olyasmi, amit belső vígasznak nevezünk; hogy valaki mástól kaphatjuk
meg, vagy mi magunk lelhetünk rá. Attól tartok, ilyesmi nem létezik. Ha vígaszt
keres, óhatatlanul illúzióban kell élnie, és amikor ez az illúzió
szertefoszlik, ön szomorú lesz, mert elesett a vígasztól. Ezért, hogy megértsük
a szomorúságot, és mögé nézzünk, igazából látnunk kell, nem pedig elfednünk,
hogy mi történik velünk belül. Ha erre rámutatok, az csak nem kegyetlenség,
vagy igen? Nem valami csúnya dolog ez, amitől vissza kellene riadnunk. Ha
mindezt látja, nagyon tisztán látja, akkor azon nyomban kikerül belőle,
egyetlen karcolás nélkül, makulátlanul, frissen, kikezdhetetlenül az élet
eseményei iránt. A halál mindannyiunk számára elkerülhetetlen; nem lehet
elmenekülni előle. Mindenféle magyarázatokat igyekszünk kitalálni, mindenféle
hiteken csüngünk abban a a reményben, hogy túltehetjük magunkat rajta, de
akármit teszünk is, mindig itt van; holnap, a sarkon túl, vagy sok év múlva -
mindig itt van. Hozzá kell szoknunk az életnek ehhez a borzalmas tényéhez.
- De - mondta a nagybácsi, és előhozakodott a hagyományos hittel az Atmanban, a
lélekben, a folytatódó örök teljességben. Ismerős terepen járt, jól bejáratott,
ügyes érveket és idézeteket sorolt. Látszott, hogy hirtelen felegyenesedik
ültében, és a szemében harci tűz, a szavak harcának tüze lobog. Rokonszenvnek,
szeretetnek és megértésnek nyoma sem volt többé. A hit, a hagyomány megszentelt
talaján járt, amelyet a neveltetés taposott símára számára a maga ólomsúlyával:
- Dehát az Atman mindannyiunkban ott van! Újra meg újra megszületik, és ez
addig folytatódik, míg fel nem ismeri, hogy Brahman. Bánaton át vezet az út
eddig a valóságig. Illúzióban élünk; a világ illúzió. Egyetlen valóság létezik
csupán.
Azzal otthagyott minket. Az asszony rámnézett, nemigen vetett ügyet a
nagybácsira, és fínom mosoly kezdett kiülni az arcára; és mindketten a galamb
felé pillantottunk, amely közben visszajött, meg az élénkpiros bougainvilleára.