Mit egyél?

Meleg Sándor Alimento blogján a botcsinálta táplálkozási tanácsadók és a dietetikusok képzettségét és alkalmasságát veti össze. Vajon miért fordulunk táplálkozási vagy életmód tanácsért olyanokhoz, akik nem rendelkeznek OKJ szerinti vagy szakirányú egyetemi végzettséggel azon a területen?

Azt hiszem azért - mert olyan valakit keresünk, aki számunkra hiteles.

Megszoktuk, hogy az egészségünket az orvos tanácsa szerint állíthatjuk helyre - de a táplálkozás kérdéseit nem gondoljuk orvosi területnek, inkább szeretnénk találni valakit, akár sorstársat, aki már keresztülment azon, ami előttünk áll, valakit, aki nem munkadarabként foglalkozik velünk, aki meg tudja mondani, mi vár ránk. Van aki a saját élete példájával, van aki a kommunikációjával, történeteivel győz meg arról, hogy ő az igazi, akire számíthatunk.

Pedig létezik egy belső tanácsadónk, aki mindig a javunkat akarja. Túl nagy a zaj, nem halljuk meg, amikor szól. Elvesztettük a kapcsolatot a belső hanggal, érzéssel, ami figyelmeztet, valami nem jó, amit eszünk, vagy teszünk. Valami sejtésünk azért megmaradt. Érezzük, hogy valami hiányzik. Eszünk amit megkívánunk, vagy amit az ismereteink alapján megfelelőnek tudunk. Közben pedig az élelmiszereink vitamin- és mikroelemtartalma, a Szent István Egyetem vizsgálatai szerint töredéke az évtizedekkel korábban mért értékeknek. A szervezetünk még emlékszik, mire van szüksége, de abból, ami hiányzik, nem kap eleget.

"A tudomány jelenlegi álláspontja szerint"- ez a varázsmondat jelzi azt a határt, mi az, ami az ismereteinken belül és kívül található.
Tíz-húsz évenként az élelmiszerekről alkotott tudományos megállapítások megváltoznak... ez jó, ez káros... paradicsom, tojás, legutóbb a vaj... és még sorolhatnám.

A világról és az ember működéséről egyre többet tudunk, de még korántsem mindent. Ez a tény és a tudomány időről időre változó álláspontja napjainkban egy újfajta ébredéshez vezetett. Hasonlóan a Felvilágosodáshoz, amikor az Egyház világról alkotott ismereteit kérdőjelezte meg a Tudomány, most a Tudomány dogmáit kérdőjelezi meg a Spiritualitás.

Az Ember ebben az új szemléletben felelős, teremtő erővel rendelkező Teremtménnyé válik, anyagi mikrouniverzumból tudatos és HAThatós mikoruniverzummá.

A világról és az Emberről alkotott közmegegyezéses képünk - Térkép.
Maga a Világ és az Ember a Táj.
Minden egyes embernek saját térképe van.
Minden kommunikáció arról folyik, hogyan tudjuk összeegyeztetni a térképeinket.
Senki emberfia nem rendelkezik A Tökéletes Térképpel.

Amikor beszélgetünk, vagy levelezünk egymással, és figyelembe vesszük, hogy minden Térkép az addig megélt tapasztalatokon alapul, kommunikációnkban megengedőbbek, tiszteletteljesebbek leszünk, és a kíváncsiság vezérel. Nem kívánjuk megváltoztatni a Másik Térképét, és hajlandóak vagyunk a sajátunkat módosítani.
Figyelmesen várjuk, hogy mi az az üzenet, amit a Másik hozott nekünk, és mi is átadjuk a saját üzenetünket arról, hogy mi van velünk.

Ebben a nyitott állapotban a kommunikáció eléri azt, ami nekünk lehetetlen - megváltozik a Másik Térképe IS.

Ha a Belső Hanggal felvesszük a kapcsolatot, ugyanezen a módon, tisztelettel és türelemmel, megváltozik a Térképünk arról, hogy mi a jó nekünk. Ehhez csak egy kis csend kell. És hogy feltegyük a kérdéseket. A jó kérdéseket.
Így még azt is pontosan tudni fogjuk, hogy mikor mit együnk.

문희 이 képe a Pixabay -en.

Szögek a kerítésben - netmese

SZÖGEK A KERÍTÉSBEN

    Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét és összevesz valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe.
    Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, ezentúl húzzon ki egy szöget minden egyes nap, amikor nem veszíti el a türelmét, és nem veszekszik senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:
    - Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed. Egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre.

Kinek van ideje?

Sokszor azon csúszik el a kommunikáció, hogy nem teremtünk rá időt...

Valóban nincs időnk? vagy csak azt hisszük?

Valójában az időt szubjektív módon, belső rendszer szerint érzékeljük.
A mindennapi stressz elhiteti velünk, hogy az idő kevés.
Ha úgy gazdálkodunk vele, mint abban a történetben, ahol a professzor az egyetemi hallgatóknak egy golflabdákkal töltött üveget mutat - kérdezve, tele van-e, akkor könnyű megtalálni, hogyan találunk minden fontos dolgunknak helyet az életünkben.
Tudod, mi a történet folytatása? Írd meg hozzászólásban!

Ha az újjászületés sem, akkor mi lehet igazi Vígasz?

Azt gondolhatnánk, hogy azok a népek, akik a reinkarnációban hisznek könnyebben birkóznak meg a gyász fájdalmával. A veszteség, a magárahagyottság és elszakítottság érzése, úgy tűnik, a világ minden táján ugyanúgy fáj.

Ezt a történetet Jiddu Krishnamurti meséli, aki 1895-ben született Indiában.

...Azt mondta, negyvenöt éves; gondosan magára tekert szárit viselt, a csuklóján néhány karperecet. Az idősebb férfi, aki vele tartott, a nagybátyjának mondta magát. A padlón ültünk, ahonnan kiláttunk a nagy kertre, benne a fügefára, a pár mangófára, az élénk színű bougainvilleára és a növendék pálmafákra. A nő rettenetesen szomorú volt. Örökké járt a keze, és alig tudta megállni, hogy szóáradatban és talán könnyekben ne törjön ki. A nagybácsi azt mondta: - Azért jöttünk, hogy az unokahúgomról beszéljünk önnel. Pár éve meghalt a férje, aztán a fia, és most nem tudja abbahagyni a sírást, és rettenetesen megöregedett. Nem tudjuk, mitévők legyünk. A szokásos orvosi tanácsok, úgy látszik, nem segítenek, és ő lassan kezdi elveszíteni a kapcsolatát a többi gyerekkel. Egyre csak fogy. Nem tudjuk, hova vezet ez az egész, és ő ragaszkodott hozzá, hogy felkeressük fel önt.

- Négy évvel ezelőtt veszítettem el a férjemet. Orvos volt, rákban halt meg. Bizonyára titkolta előttem, és csak nagyjából az utolsó évben tudtam meg. Sokat szenvedett, pedig az orvosok morfiumot és más fájdalomcsillapítókat adtak neki. A szemem láttára sorvadt és ment el.

Szünetet tartott, a sírás fojtogatta. Galamb ült az ágon, és halkan turbékolt. Barnásszürke tolla volt és kis feje, nagy teste - nem túl nagy, hiszen galamb volt. Kisvártatva elrepült, és az ág az elrugaszkodás nyomán fel-le himbálózott.

- Sehogyan sem tudom elviselni ezt a magányt, ezt az értelmetlen létet nélküle. Szerettem a gyerekeimet; három volt, egy fiú és két lány. Tavaly egy nap a kisfiú azt írta az iskolából, hogy nem érzi jól magát, és pár nap múlva az iskolaigazgató azzal hívott fel, hogy meghalt.

Ezen a ponton fékezhetetlen zokogás fogta el. Kis idő múlva elővette a fiú levelét, amelyben az azt írta, hogy haza akar menni, mert nem érzi jól magát, és reméli, hogy az édesanyja jól van. Az asszony elmagyarázta, hogy a fia aggódott miatta; nem akart iskolába járni, vele akart maradni. Ő viszont többé-kevésbé kényszerítette, mert attól félt, hogy a fiú megsínyli az ő fájdalmát. Most már késő. A két kislány, mondta az asszony, nem fogta fel egészen, mi történt, mert még nagyon kicsi volt. Hirtelen kifakadt: - Nem tudom, mit csináljak. Ez a haláleset az életem alapját ingatta meg. A mi házasságunk olyan volt, mint egy ház, nagy gonddal építettük fel arra, amit szilárd alapnak hittünk. Ez a szörnyű esemény mindent rombadöntött.

A nagybácsi nyilván hívő, a hagyományokhoz hű ember volt, mert hozzátette: - Isten büntette meg ezzel. Végigcsinálta az összes szükséges szertartást, de nem segített rajta. Én hiszek a reinkarnációban, de őt ez nem vígasztalja. Beszélni sem akar róla. Számára értelmetlen ez az egész, és semmi módon nem tudjuk megvígasztalni.

Csendesen ültünk egy ideig. Az asszony zsebkedője teljesen átnedvesedett; a fiókból elővett tiszta zsebkendővel kellett a segítségére sietni, hogy letörölhesse a könnyeket az arcáról. A vörös bougainvillea bekukucskált az ablakon, az éles déli fény ott csillogott minden levelén.

Komolyan akar beszélni erről - leásni egészen a gyökerekig? Vagy valamilyen magyarázattól, okos érveléstől vár vígaszt, és azt akarja, hogy megnyugtató szavak tereljék el a figyelmét a bánatáról?

Azt felelte: - Szeretnék a mélyére hatolni, de nem tudom, megvan-e bennem a képesség vagy az erő, hogy szembenézzek azzal, amit mondani fog. Amikor a férjem még élt, eljárogattunk ide némelyik beszélgetésre; de most lehet, hogy nehezen tudnám mindenben követni.

Miért szomorkodik? Ne adjon rá magyarázatot, mert ez az érzésének csupán szóbeli értelmezése lesz, ami nem a tényleges igazság. Ezért arra kérjük, hogy ha kérdést teszünk fel, ne válaszoljon. Csak figyeljen, és magától jöjjön rá. Mitől van ez a bánat a halál miatt - minden házban, akár gazdag, akár szegény, az ország leghatalmasabbjától a koldusig. A férjének szól - vagy saját magának? Ha miatta sír, segíthetnek-e rajta a könnyek? Ő visszavonhatatlanul elment. Akármit csinál, nem kapja vissza többé. Sem a könny, sem a hit, sem semmilyen szertartás vagy isten nem hozhatja vissza. Ez olyan tény, amelyet el kell fogadnia; nem változtathat rajta. De ha önmaga miatt sír, a magányossága, az üres élete, az odalett érzéki örömök és a társaság miatt, akkor, ugye, saját üressége és az önsajnálat sír önből. Talán most először ébredt rá saját belső szegénységére. Ön belebújt a férje bőrébe, ugye, ha szabad rámutatnom erre, és ez jó érzéssel, megelégedettséggel és örömmel töltötte el.

 Mindaz, amit most érez - a veszteség tudata, a magány fájdalma és a szorongás - az önsajnálat egy-egy formája, nem igaz? Nézze meg jól. Ne szoktassa hozzá a szívét, és mondja azt, hogy "szeretem a férjemet, és egy percre sem saját magam körül forogtak a gondolataim. Meg akartam oltalmazni őt, bár gyakran próbáltam uralkodni rajta; de mindez az ő érdekében történt, és sohasem magamra gondoltam." Most, hogy ő nincs többé, kezdi megérteni saját valóságos helyzetét, ugye? A halála megrázta, és megmutatta önnek elméje és szíve valóságos állapotát. Lehet, hogy nem szívesen szemléli; lehet, hogy félelmében elhárítja magától, de ha kicsit közelebbről megnézi, látni fogja, hogy saját magányossága, belső szegénysége - vagyis az önsajnálat sír önből.

- Ön igencsak kegyetlen ember, uram - mondta. - Valódi vígaszért jöttem önhöz, és mit adott nekem?

Ez egyike azoknak az illúzióknak, amelyek a legtöbb emberben megvannak -, hogy létezik olyasmi, amit belső vígasznak nevezünk; hogy valaki mástól kaphatjuk meg, vagy mi magunk lelhetünk rá. Attól tartok, ilyesmi nem létezik. Ha vígaszt keres, óhatatlanul illúzióban kell élnie, és amikor ez az illúzió szertefoszlik, ön szomorú lesz, mert elesett a vígasztól. Ezért, hogy megértsük a szomorúságot, és mögé nézzünk, igazából látnunk kell, nem pedig elfednünk, hogy mi történik velünk belül. Ha erre rámutatok, az csak nem kegyetlenség, vagy igen? Nem valami csúnya dolog ez, amitől vissza kellene riadnunk. Ha mindezt látja, nagyon tisztán látja, akkor azon nyomban kikerül belőle, egyetlen karcolás nélkül, makulátlanul, frissen, kikezdhetetlenül az élet eseményei iránt. A halál mindannyiunk számára elkerülhetetlen; nem lehet elmenekülni előle. Mindenféle magyarázatokat igyekszünk kitalálni, mindenféle hiteken csüngünk abban a a reményben, hogy túltehetjük magunkat rajta, de akármit  teszünk is, mindig itt van; holnap, a sarkon túl, vagy sok év múlva - mindig itt van. Hozzá kell szoknunk az életnek ehhez a borzalmas tényéhez.

- De - mondta a nagybácsi, és előhozakodott a hagyományos hittel az Atmanban, a lélekben, a folytatódó örök teljességben. Ismerős terepen járt, jól bejáratott, ügyes érveket és idézeteket sorolt. Látszott, hogy hirtelen felegyenesedik ültében, és a szemében harci tűz, a szavak harcának tüze lobog. Rokonszenvnek, szeretetnek és megértésnek nyoma sem volt többé. A hit, a hagyomány megszentelt talaján járt, amelyet a neveltetés taposott símára számára a maga ólomsúlyával: - Dehát az Atman mindannyiunkban ott van! Újra meg újra megszületik, és ez addig folytatódik, míg fel nem ismeri, hogy Brahman. Bánaton át vezet az út eddig a valóságig. Illúzióban élünk; a világ illúzió. Egyetlen valóság létezik csupán.

Azzal otthagyott minket. Az asszony rámnézett, nemigen vetett ügyet a nagybácsira, és fínom mosoly kezdett kiülni az arcára; és mindketten a galamb felé pillantottunk, amely közben visszajött, meg az élénkpiros bougainvilleára.

(részlet)

Jiddu Krishnamurti

NINCS MÁS FORRADALOM

The Only Revolution)
Fordította Erős László Antal
Szaklektor: Simon Nóra
Terebess Kiadó, Budapest, 2001

Fokuszban: Anya-kapcsolatok

Amikor a szó kevés

A szavakon túl a testünkkel is tudunk kommunikálni.
Egy különleges módszer a Holistic Pulsing - A Gyengédség Hatalma -Gyógyító ringatás.

Egy személyes beszámoló Tovi Browning könyvéből:

Amy Cuddy - Testbeszédünk alakítja, hogy kik vagyunk